Egy kis kitérő a fejezet előtt :)
Kiraktam egy közvéleménykutatást, amelynek az eredménye itt picit lentebb látható.
Köszi a voksolóknak, a végeredmény szerint maradnak a mostani képek, mint főszereplők! :)))
Szil
7. fejezet – Költözés!
(Jenny)
Összeköltözni! A lánykérésen kívül azt hittem, mindenre fel vagyok készülve, amit Rick akar most közölni velem, de ez a kérdés kibillentett az eddig meglevő, de most tovarebbenő lelki nyugalmamból.
De csakis a jó irányba.
- Igen – vágtam rá egyetlen percet sem meghaladó töprengés, vagy inkább hüledezés után.
Fogalmam sem volt róla ugyan, mi süthet ki ebből, mégis akartam. Akármi is lesz a vége, és akármikor, miért ne ragadjuk meg a pillanatot?! Én most ezt tettem.
Rick arcán elterült az a mosoly, amit úgy szerettem, a szeme csillogásából pedig arra következtettem, hogy jól válaszoltam. És jól választottam – ebben én voltam biztos.
- El sem hiszed, milyen boldoggá tettél – mondta aztán kicsit zavartan és meglepetten. – Holnapra szabadnapot vettem ki, így el tudlak vinni az interjúra, és utána meg is ejthetjük a dolgot… - hallgatott el tétovázva. – Ha neked sem túl gyors ez így…
Imádtam benne, hogy mindent eldönt előre, megkérdezi ugyan, de amint rábólintok, máris intézkedni kezd. Aztán persze észbe kap, és visszakozik, megvárva, mit szólok a döntéséhez.
Ez esetben habozás nélkül rábólintottam.
Hatalmas adag desszertet rendeltünk, és míg azt majszoltam, azon gondolkodtam, hogy változhatott meg ilyen pozitívan az egész életem alig pár nap leforgása alatt. Aztán az jutott eszembe, amit Kris mondott sokszor: a lehetetlen nem létezik. Legfeljebb sok előtte az akadály.
Nos előlem az akadályok önként, dalolva gördültek el, és most itt vagyok azzal a férfivel, akiről egy hete még azt sem tudtam, hogy a világon van, hozzá fogok költözni, szerzett nekem állást, és eleve – szép az élet.
Az életem. Amelynek utóbbi egy évtizede korántsem volt olyan csodás, mint amilyennek az elkövetkező tíz, vagy több tíz ígérkezett.
(Rick)
Álmomban sem mertem volna remélni, hogy Jenny igent mond, mégis úgy gondoltam, nem veszthetek semmit, ha megkérdezem tőle, mi a véleménye az összeköltözésről.
Én a magam részéről biztosnak tudtam az érzéseimet, és kedvesem szemének csillogása is arra engedett következtetni, hogy hasonlóképpen viseltetik irántam.
Vacsora után a Temze partjára vittem sétálni, ahol a kivételesen tiszta égboltról csillagok szórták ránk a fényeiket.
- Ez gyönyörű – nézett fel ő is.
Muszáj volt tiltakoznom.
- Nem, te vagy gyönyörű – súgtam, aztán magamhoz húztam.
A csókja eszembe juttatta az előző éjszakát, de abban nem voltam biztos, máris akarja-e a folytatást. Ahogy belém kapaszkodott, és kezével a kabátom alá férkőzött, nem hagyott bennem több kétséget afelől, hogy igen, akarja.
Hazavittem. Elvégre másnap úgyis ideköltözik. Nekem sem kellett rohannom reggel munkába, így az éjszaka nagy részét szerelmezéssel töltöttük.
Sokadik bódulatunk után Jenny fölém hajolt, a haját a füle mögé simította, és elgondolkodva kereste a tekintetem. Amint megtalálta, elpirult, majd elmosolyodott.
- Én is szeretlek – viszonozta egy napos késéssel a vallomásomat.
Mégis boldogabbá tett, mintha akkor mondta volna ki, a sajátomat is elhamarkodottnak véltem most már, visszagondolva.
De teljesen biztos voltam benne, hogy én őt tényleg szeretem. És az érzéseim nem csaltak, ugyanis jelen pillanatban azt tapasztaltam, hogy ő is engem.
Mégis valami más motoszkált a fejemben egy ideje, bár sajnos későn döbbentem rá a nyilvánvalóra: mi van, ha Jenny máris teherbe esett?! Próbáltam kellemes formába csomagolni a kérdést, ezért nem viszonoztam most a szavait, hanem azon töprengtem, hogy lehetnék a legkíméletesebb.
Azt még én sem tudtam, akarok-e máris gyereket, de mivel én voltam előző éjjel a tapasztaltabb – és ezzel együtt sajnos a felelőtlenebb is -, nekem kellett volna gondoskodnom megfelelő óvintézkedésekről. Ezt viszont csúnyán elmulasztottam.
- Kérdezni szeretnék valamit, bár sejtem, mi lesz a válaszod… - kezdtem.
Jenny csilingelve felkacagott, majd hanyatt vetette magát az ágyon, és a feje alatt összekulcsolt kézzel pillantott rám.
- Ez ma a kérdések napja – örömködött.
Félelmetes volt, hogy képes mindennek örülni. Ilyen nővel még soha nem találkoztam ezelőtt. És újra meg újra elcsodálkoztam a saját szerencsémen.
Az oldalamra gördültem, és igyekeztem távol tartani a kezemet fantáziát beizzító domborulataitól, amelyek pár centire hevertek tőlem.
- Mi lenne a kérdés, ne kímélj – búgta csábítóan, mivel még nem szólaltam meg.
- Gondolom, nem szedsz fogamzásgátlót – böktem ki pár másodperc habozás után egyszerűen.
Erre lehervadt a mosoly az arcáról, és kissé ijedten pillantott rám.
- A francba… - motyogta.
Ezt igennek, azaz nemnek tekintettem.
- Holnap még az interjú és a költözés közt elmegyek egy orvoshoz – mondta aztán gondolkodás nélkül.
- És mi van, ha máris terhes vagy? – kérdeztem.
Bár nem terveztem egyelőre apa lenni, mégis, ha úgy adódik, valamint ha meg akarja tartani, tudtam, hogy nem lennék képes kiszállni az életéből. Gondoskodnék róla, és a kicsiről is,
- Azon majd akkor agyalok, ha kiderül, hogy tényleg úgy van – felelte továbbra is vidáman, mintha nem is venné komolyan az egészet.
Aztán rájöttem, hogy igenis komolyan veszi, csak más az életfelfogása, mint nekem. És arra is rádöbbentem, milyen igaza van. Teljesen fölösleges előre aggódni olyasmin, ami lehet, hogy nem is létezik.
Kissé megnyugodva húztam magamhoz, és összebújva aludtunk el.
(Jenny)
Reggel verőfényes napsütésre ébredtem. Ilyen sem volt még azóta, amióta Londonban tartózkodtam. Többnyire felhősen indult a nap, és maradt is, míg le nem szállt az éj.
Rick nem volt mellettem, de a különféle zörejekből, melyek a konyha felől érkeztek, arra következtettem, hogy a közelben van, és veszettül ügyködik valamin. Igen, határozottan így volt, a csörömpölésekből ítélve. Majd a fojtott káromkodásából.
Nyújtóztam egyet, aztán felálltam, magamra vettem az egyik ingét, és a keresésére indultam.
Tényleg a konyhában találtam rá, éppen a hűtőben matatott, és isteni sonkástojás illata keringett a levegőben. Mivel háttal állt nekem, még nem vett észre. Mögé léptem, és orvul átkaroltam a derekát.
Megijedt, de nem ejtett el semmit, ami felmosandó vagy felsöprendő.
- Szia – köszönt, amint megfordult – azaz egy másodperccel később. Egy gyors csókot is adott, majd bűntudata támadt. – Én ébresztettelek fel? – kérdezte.
Mielőtt súlyosabb lelkiismeret-furdalás kezdte volna gyötörni, megnyugtattam, hogy nem ő volt, hanem a nap.
Amely épp olyan ragyogóan szórta a fényeit, amilyen vidámságot én éreztem a szívemben és a lelkemben. Aztán eszembe jutott, hogy elfelejtettem szólni vendéglátóimnak, hogy kimaradok éjszakára.
- Öhm… Használhatnám a telefonod? – kérdeztem, amint Rick a gázhoz ugrott, hogy megkevergesse az illatozó finomságot.
- Persze, az asztalon van.
Az első telefonszám, amit ideérkezésemkor bemagoltam, az Mark telefonszáma volt, ez volt ugyanis a legegyszerűbb. Sose voltam a számok mestere, de amit könnyű volt megjegyezni, az belémragadt.
- Szia, ne haragudj – mondtam neki. – A szüleid biztos halálra aggódták magukat, de megvagyok – mentegetőztem.
Mark megnyugtatott, hogy senki nem izgult miattam, sőt, a rendőrséget sem hívták, mivel ő azt mondta nekik, Rickkel vagyok. Megkérdezte, jó alibit kreált-e, vagy máshova tűntem, de megnyugtattam, hogy ráhibázott.
- És mikor látunk legközelebb? – kérdezte aztán.
Az órára pillantottam.
- Egy órán belül hazaugrok átöltözni, mert állásinterjúra kell mennem, és át kéne öltöznöm előtte – mondtam, majd elbúcsúztunk.
Még másfél óránk volt odaérni, de Rick sem sietett.
- A tied lesz a meló, meglátod – bíztatott reggeli közben.
És igaza lett. Miután hazavitt, és az összes ruhámat szétszórtam, hogy megtaláljam a megfelelőt, egy egyszerűbb, elegáns darab mellett döntöttem, ami az ő tetszését is elnyerte.
És a főnöke, egy kedves, idősebb úr is kedvesnek bizonyult. Közölte, hogy mivel hirdetést még nem adtak fel, nincs más jelentkező, így akár már másnap jöhetek is betanulni az intéznivalókat. Örömömben majdnem a nyakába ugrottam szegénynek, de inkább elraktároztam későbbre.
Rick kapta meg az ölelést, amint kiléptem az irodából, bár éppen egy lánnyal beszélgetett a folyósón. Meg sem akartam közelíteni először, hagyni szerettem volna őket beszélgetni, de észrevettek.
Kicsit kínosan mosolyogva közeledtem feléjük, de Rick elém sietett, és a karjaiba kapott. Így nem ugorhattam már a nyakába, de az örömöm kifejezésére őt használtam.
És mivel a másik lány szeme láttára tettük mindezt, a féltékenységemet is elzavartam, mert ha lenne köztük bármi, nem csinálná ezt. Miután gratulált - egy csókkal is -, a lányhoz fordult, aki közben odaért hozzánk.
- Szia, Jill vagyok – mutatkozott be, mert Rick figyelme rám kalandozott, amivel újfent sikerült elpirítania.
Üdvözöltem Jillt, akiről kiderült, hogy szintén a munkatársunk. Mivel nő, és pillanatnyilag ő volt az egyetlen, akit megkérdezhettem volna egy másik igen fontos kérdésről, nem haboztam így cselekedni.
- Jill, ne haragudj, hogy megkérdem… De nem ismersz véletlenül egy jó nőgyógyászt a környéken?
Rick épp olyan döbbenten pillantott rám a hirtelen témaváltás miatt, mint Jill, aki végül megadta a saját orvosa nevét, címét. Rick odafuvarozott, miután elbúcsúztunk új munkatársnőmtől, megbeszélve vele, hogy másnap úgyis találkozunk, majd a váróban maradt, amíg engem a doki vizsgálgatott.
Mivel még csak pár napja történt az eset, képtelenség lett volna kimutatni a terhességemet, de adott esemény utáni tablettát, mondván, hogy előbb ezt szedjem be, majd csak később álljak neki a fogamzásgátlónak, amit szintén felírt.
Az alapos használati utasítást is a számba rágta, bár hallottam már hírét, hogy is működik a dolog – Kris avatott be a titokba -, sőt, még azt is kikötötte, hogy ha nem akarok idő előtt szülő lenni, akkor a gyógyszer szedésének megkezdéséig is védekezzünk.
Közöltem is mindezt Rickkel, ő viszont nem lepődött meg. Míg én a rendelőben voltam, ő több doboznyi „felszerelés” után nézett a közeli boltban. Megint elpirultam a sok csomagnyi óvszer láttán, de fő a biztonság alapon igazat adtam neki.
Ezt követően hazamentünk, hogy a csomagjaimat összeszedjük, és mindenestül átköltözhessek hozzá. Julian és Rita sajnálkoztak egy kicsit, hogy máris itt hagyom őket, de mivel városon belül maradtam, ráadásul alig pár utcányira, megnyugodtak, hogy nem tűnök el teljesen a szemük elől.
Mark ennél sokkal szomorúbb volt, de neki is megígértem, hogy bármikor találkozhatunk. Miután elbúcsúztam mindenkitől, és a csomagjaim is szerelmem kocsijában voltak, beültem mellé, és egy hosszú csókkal köszöntöttem legújabb életemet, amelynek éppen nekivágni készültem.
