11. fejezet – Kényszer-különlét
(Rick)
A Párizsi weekendet követő hétfőn drága főnökünk kitalálta, hogy elmehetnék egy időre vidékre a cég ottani irodájába, mert gondok adódtak. Ez több nap távollétet jelentett, és már kedden kellett is indulnom.
Nem örültem neki, hogy magára kell hagynom szerelmemet, de nem tehettem mást. Az viszont egyre többször fogalmazódott meg bennem, hogy saját irodát kellene nyitni. Amit lehetett, azt itt már úgyis megtanultam. De ezen most még nem töprengtem el mélyebben.
Egyelőre azon gondolkodtam, Jenny mit fog szólni, hogy beláthatatlan ideig egyedül hagyom. A várakozásaimmal ellentétben egész nyugodtan fogadta a rossz hírt. Bár ő sem volt elragadtatva, mégis könnyedebben kezelte a helyzetet, mint hittem volna.
- Annál boldogabb lesz a viszontlátás – súgta, mikor vacsora után közöltem vele, és forró csókokkal vígasztalt.
Az egész éjszakát végigszerelmeskedtük, másnap alig álltunk a lábunkon, de nekem mennem kellett. A céghez már nem mentem be, csak kitettem előtte Jennyt, és egy fájó búcsút követően Rob lakására hajtottam.
Még volt egy kis időm odaérni Liverpoolba, bár az odaút is négy órás volt, de úgy gondoltam, túlélnek az ottani kollegák egy kis késést.
Rob még aludt, amikor felcsöngettem. És meglehetősen ziláltan festett.
- Van nálad valaki? – kérdeztem rögtön, hátha magyarázatot kapok a kinézetére.
- Nem – felelte. – Csak szülinapom van.
Utánaszámoltam, de addig még hetek voltak hátra. Nem mentem bele jobban, mi is az éppen aktuális problémája az élettel, inkább egyből a közepébe vágtam.
- El kell utaznom, nem tudom mennyi időre. Megkérhetnélek, hogy vigyázz Jennyre?
Legjobbnak tartott barátom felvonta a szemöldökét, majd összeráncolta. Még nyilván nem egészen ébredt fel, hogy meglássa az összefüggést Jenny és saját maga között.
- Tom miatt kérlek rá, nem akarom, hogy rámásszon, amíg távol vagyok.
- Ja, oké, majd… figyelek rájuk.
- És lehetőleg magadra is – tettem hozzá, mielőtt elbúcsúztam volna.
De Rob csak kinevetett. Tudtam, hogy akkor sem nyúlna Jennyhez, ha egyszerre tukmálnám rá őt én, és még ő maga is felajánlkozna. Neki szentebb volt ennél a barátságunk. Nem úgy Tomnak. Benne kevésbé bíztam. Mert ismertem.
Rob megígérte, hogy mindent megtesz a boldogságom érdekében, ne aggódjak, csak hagyjam már tovább aludni. Aztán kicsukott a lakásából.
A liverpooli iroda valóban „romokban hevert”, főleg a könyveléssel volt gond. Első dolgom mégis az volt, hogy felhívjam Jennyt, hogy ne aggódjon, épségben megérkeztem. Megköszönte.
- Máris hiányzol – súgta aztán.
- Te is nekem – válaszoltam.
A hátam közepére sem kívántam volna az ittlétet, de nem volt választásom.
Miután elcsevegtünk, főleg azt próbálva túllicitálni, melyikünk fog még ennél is jobban hiányozni a másiknak órákon belül – főleg éjszaka -, elbúcsúztunk, és belevetettem magam a munkába.
(Jenny)
Napközben könnyebb volt minden, mióta Rick elment. Rengeteget beszéltünk telefonon, de ez sem pótolhatta őt teljesen. Tom viszont megpróbálta. Amint megneszelte valahonnan, hogy egyedül vagyok, szabadnak tekintette a bugyimba vezető utat, és kitartóan ostromolni kezdett.
Eleinte csak a munkahelyemre jött elém. Első nap gyanútlanul, „úgyis le tudom majd rázni” gondolatokkal beszálltam mellé, de amikor fel akart jönni velem a lakásba, nem tudtam lebeszélni róla.
Rob mentett meg tőle. valamilyen csoda folytán odavarázsolta magát a házunk előtti lépcsőre, és amint észrevette, hogy a búcsúzkodásunk nem egészen egyszerű, odajött, engem kisegített a kocsiból, Tomot pedig hazaküldte.
Aztán felkísért a lakásba, hátha az az idióta visszajön – ezek az ő szavai voltak.
Tőle egyáltalán nem tartottam, és nem is láttam rajta, a tekintetében, a viselkedésén olyasmit, ami miatt aggódnom kellett volna esetleg. Csináltam vacsit, őt is megkínáltam, és közben észrevétlenül faggatni kezdtem.
Ezt már Kris is sokszor a szememre vetette – úgy tudok kikérdezni embereket bármiről, akár saját magukról is, hogy észre sem veszik a trükköt, és készséggel mesélgetnek. Rob is így cselekedett. Megtudtam, hogy jó ideje nincs komolyabb kapcsolata, de pillanatnyilag komolytalan sem.
Ezen egy pillanatra elcsodálkoztam, mert azért a szemeim a helyükön voltak. És elég szemrevaló példány volt, vagyis lett volna, ha nem lettem volna fülig belezúgva a barátjába. Így viszont csak testvéri érzéseket bírt kelteni bennem. De ezt ő sem igazán bánta.
Sőt, az este folyamán egész kellemesen elbeszélgettünk, vacsora után beraktunk egy filmet, és végig is néztük. Rick hívott közben egyszer.
- Mi újság? – érdeklődött, miután kivallomásoztuk magunkat.
Elmeséltem neki, mi történt Tommal, és abba is beavattam, hogy éppen Rob vigyáz rám. Ekkor szerelmem egy pillanatra elhallgatott, majd őt kérte a telefonhoz.
Megböktem Rob vállát a készülékkel, mire elszakította a tekintetét a filmtől, és elvette a mobilt. Aztán felállt, és az erkély felé ment, nyilván, hogy rágyújtson, amíg beszélnek.
Szándékosan hallgatóztam, de csak ugyanazt mondta el Ricknek, amit már én is, ezután csak igeneket és nemeket hallottam.
- Úgy lesz – felelte végül, és visszalépett a nappaliba.
Odaadta a telefont, és közölte, hogy Rick még szeretne valamit tőlem is, de ő most megy, majd másnap beugrik még valamikor. Intettem neki egy köszönömöt, majd újra a fülemhez emeltem a telefont.
- Felbérelted testőrnek? – kérdeztem kedvesemet.
Aki végre felnevetett. A Tom-sztori óta érezhetően rosszabb kedve volt.
- Nem egészen, de számítottam valami ilyesmire Tom részéről, ezért megkértem, hogy vigyázzon rád.
- Aha… - Nem bírtam ki, hogy ne hecceljem egy kicsit. – Láttad a Több, mint testőr című filmet?
Erre már cseppet sem volt nevethetnékje.
- Láttam – felelte ridegen.
Eszemben sem volt semmi olyasmit tenni, ami szétrombolhatná a kapcsolatunkat, de mégis szerettem volna érzékeltetni vele, mennyire nem frankó az, hogy „testőröket” küld a nyakamra, annak ellenére is, hogy Rob igen normális pasasnak tűnt, és valóban sikerült megkedvelnem.
Rick viszont nem volt vevő a humoromra, és inkább megsértődött. Tudtam, hogy nem lesz könnyű kiengesztelnem, ezért egy másik ötlet jutott eszembe, amivel biztosan el tudnám terelni a figyelmét.
A fürdőszobába mentem, és megeresztettem a vizet.
- Mi ez a zaj? – kérdezte életem nagy Ő-je, kizökkenve a sértettségéből.
Elkezdtem levetkőzni, ami fél kézzel elég gyatrán ment, de lassan sikerült. Közben elmeséltem Ricknek, mit is művelek éppen. A lélegzete elakadása még a néha berecsegő vonalon keresztül is tökéletesen hallatszott.
Lassan beleereszkedtem a vízbe, miután az összes ruhámat levetettem, és rögtönöztem neki egy kis verbális bemutatót abból, mit is csinálok épp. Minden haragja pillanatokon belül elpárolgott, mintha sosem létezett volna.
A hangja egyre mélyebbé és rekedtebbé vált, én is nyögni kezdtem, az ő kezét és ujjait képzelve a sajátjaim helyére. Egy kósza gondolat erejéig el sem akartam hinni, hogy ezt én csinálom, de már nem volt megállás. Rick végighallgatta a mámoromat, majd a lecsillapodásomban is segédkezett – sajnos csak szóban.
- Hihetetlen vagy, ugye tudod? – kérdezte meglehetősen szenvedő hangon.
Én is annak tartottam, hogy az élvezet következtében sem ejtettem a vízbe a telefont, ezért kissé felnevettem.
- Szeretlek – súgtam, amikor már kaptam levegőt.
Viszonozta a vallomásomat, aztán tovább beszélgettünk, egészen addig, míg ki nem hűlt a víz, amelyben lubickoltam. Felhívtam a figyelmét erre a sajnálatos tényre, valamint arra, hogy fél kézzel vetkőzni még sikerült, de törölközni nem biztos, hogy menni fog, így elbúcsúztunk.
Az éjszaka magányosan telt nélküle, és az ezt követő többi is.
Rob minden nap hazahozott a munkából – gyanítottam, hogy erre is Rick kérte meg -, és miután ellenőrizte, hogy a lakásban minden rendben van, rövid – néha hosszabb – beszélgetések után magamra hagyott.
Szerelmem sajnos a hétvégére is Liverpoolban ragadt, de mielőtt elhatároztam volna, hogy meglepetésszerűen utána megyek, Lisa akadályozta meg a még meg sem fogalmazódott ötleteimet. Megkért ugyanis, hogy vigyázzak Abbyre, amíg ő hatfogásos vacsorát készít a férje szüleinek.
Szívesen tettem, sőt, még segítettem is neki. Egyre jobban összebarátkoztunk. Kiderült, hogy a férje még szombaton (ma) is dolgozik, és csak későn jön, viszont a sznob szülei már korán itt lesznek, és ő igyekezni akar kitenni magáért.
Véleményem szerint sikerült is neki, mert isteni finomakat készített. A szombatot tehát elszúrtam. Amint Lisa kedvesen kirakott, mondván, hogy jobban járok, ha a menekülést választom, mielőtt anyósáék megérkeznek, felhívtam Ricket.
Amint letettük a telefont, kopogtak. Félve nyitottam ki, tartva attól, hogy Tomnak támadtak őrült ötletei, de Rob állt a küszöbön.
- Hát te? – érdeklődtem.
- Gyere, elviszlek bulizni – felelte.
- Ez is munkaköri kötelességed? – firtattam, miközben beengedtem, amíg átöltözök.
El is készültem pár pillanat alatt, aztán rábíztam magam. És tényleg egész éjszaka vigyázott rám. Akárhányszor egy pasi – vagy Tom – közeledni próbált volna, ő elég határozottan zavarta el őket melegebb éghajlatra.
Közben megismerkedtem Angie-vel is, aki pultosként dogozott itt, meg néhány pincérlánnyal. Csak Jessica nem lopta be magát a szívembe. Főleg, amikor láttam, hogy fűzögeti Robot. Kris helyett éreztem a féltékenység kínjait, holott barátnőm még nem is tudta a jövendőbelije kilétét. Én ellenben igen.
Gondoltam egyet, és határozottan megindultam a Rob-Jessica páros felé. Az eszembe sem jutott, hogy mi van akkor, ha Rob is akarja a csajt, mert akkor tuti hülyét csinálok magamból, de közben odaértem, és észrevettek.
Cseppet sem finoman megragadtam Jessica karját, és félrerántottam az útból. Utána Rob ölébe telepedtem. Nem tudtam volna megsaccolni sem, melyikük volt a döbbentebb. Jeges pillantásokkal méregettem Jessicát, majd közöltem vele, hogy jobban teszi, ha leszáll Robról. Hitetlenkedve lépdelt odébb.
Ez után mertem csak megmentettemre pillantani, aki még mindig tágra nyílt szemekkel bámult rám. Fülig pirulva lassan lecsúsztam az öléből, és belekortyoltam az asztalon levő sör egyikébe. Utána remegő kézzel a cigije után nyúltam. Tudtam, hogy elszúrtam – erről árulkodott a néma csend is, ami felőle áradt.
- Te nem is dohányzol – nyögte, amikor végre szóhoz jutott.
Egy sanda oldalpillantást vetettem rá.
- Csak ha lejáratom magam – feleltem.
- És ez most az volt? – kérdezte.
- Nem, most éppen megmentettelek attól a piócától – szóltam el a saját véleményemet.
De még mindig nem tudtam, mi lesz ennek a végkimenetele. Aztán egyszer csak Tom ült le mellénk, azzal a fajta vigyorral az arcán, amelyről úgy hittem, az igazi bonyodalmak csak most kezdődnek.
