17. fejezet – Meglepő
(Jenny)
A következő napokon sokat segítettem Lisának, főleg a házimunkában. Ez persze nem nyerte el Rick tetszését, ugyanis azt az egy órát is sajnálta, amikor emiatt nem lehettünk együtt esténként. Azaz csak ennyivel kevesebbet.
Az én tetszésemet viszont az nem nyerte el, hogy ez a Barbara egyfolytában hívogatta. Eleinte szó nélkül tűrtem, egy idő után viszont besokalltam. Amikor egyszer Rick éppen zuhanyzott, és megcsörrent a mobilja, habozás nélkül vettem fel és küldtem melegebb éghajlatra a csajt. Meg is kaptam érte a magamét.
- Most akkor mégis a te gyereked? – vágtam Rick fejéhez az éppen általa újraélesztett kétségeimet.
- Persze, hogy nem az enyém – mondta magabiztosan.
- Akkor mi a fenének véded így? – borultam ki még jobban, de erre nem tudott mit mondani.
Dühösen a hálóba vonultam, hogy jól kisírjam magam, de az lett a vége, hogy felhívtam Krist, hogy elsírjam neki a bánatomat. Rick persze utánam jött, amikor azt hitte, hogy már lehiggadtam, de meglátta, hogy épp telefonálok – valamint elsőre értett a nem túl kedves arckifejezésemből is, és magamra hagyott.
Kedvenc barátnőm nyugtatgatni próbált, sikertelenül.
- Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem tőle szipogva.
- Fogalmam sincs, Jenny.
Ez nem sokat segített. De legalább ő megértette a problémámat, és igazat adott nekem. Máris jobban éreztem magam.
Rick viszont eltűnt, mire előmerészkedtem a szobából, nem láttam sehol. Csak egy cetlit hagyott a konyhaasztalon, miszerint megvárja, amíg lehiggadok, és majd utána fog megpróbálni bármilyen magyarázattal szolgálni a dolgokra, addig nem hajlandó. Addig pedig Robnál múlatja az időt.
Még friss, szinte meleg türelmem ebben a pillanatban durrant szét, mint egy szappanbuborék. Összegyűrtem a cetlit, és tiszta erőmből a szemetesbe vágtam. De ettől sem lett jobb. Bánatomban átmentem Lisához, akinek a férje úgyis „üzleti útra” ment, hogy ezúttal neki panaszkodjam el, milyen idióták a férfiak.
(Rick)
Mivel Jennyvel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, úgy döntöttem, inkább magára hagyom, amíg megnyugszik. Robnál kötöttem ki, aki épp akkor ért haza, amikor én oda hozzá. Ninától jött.
Egyáltalán nem tetszett nekem ez a dolog. A múltkor azt mondta, nem akarja elkötelezni magát, de az egyéjszakás kalandok sem neki valóak. Ezzel szemben, ha éppen „olyanjuk” van, összefekszenek Ninával, a régi barátnőjével.
Nem igazán tudtam felfogni, hogy képes erre.
- És ha közben másokkal is lefekszik? – kérdeztem, de csak vállat vont.
- Ha összejön valakivel, én kiszállok, de addig sincs semmilyen elköltekezettségünk, ami egy kapcsolattal járna, csak… szex.
Mondjuk volt benne ráció, amit mondott. Én mégsem lettem volna képes erre.
- Ugye nem mondod el Jennynek? – kérdezte most is aggódva.
Nem állt szándékomban. Én is kissé fennakadtam ezen, bele sem mertem gondolni, ő milyen hisztit vágna le, amiért a barátnője „jövendőbelije” időnként az excsaját kurogatja, de messze sem kapcsolat-szinten. Csak úgy. Kész.
- Van egy söröd? – kérdeztem felelet helyett.
Volt neki. Egy feltétellel. Ha tartom a számat. Kinevettem.
- Én is Jenny elől menekülök éppen, nem kívánom neked is ezt a sorsot – nyugtattam meg, miközben elhúztam a számat.
Felkeltettem viszont Rob érdeklődősét.
- Ő tett ki, vagy te jöttél el? Mi történt?
Elmeséltem neki, hogy Barbara, mivel máig is szent meggyőződése, hogy az enyém a gyerek, naponta képes felhívni apró-cseprő kis szarságok miatt, amelyekben a tanácsomat kéri.
- De ha te tudod – hangsúlyozta. – hogy nem tőled terhes, akkor minek foglalkozol vele? – hitetlenkedett ő is.
- Mert még nincs meg a papír, hogy tényleg nem az enyém – magyaráztam.
Elfogadta. Egy percig némán kortyolgattuk a sörünket, majd feltette a nagy kérdést.
- És mikor lesznek meg az eredmények?
- Két hét múlva kell mennünk értük.
Persze együtt, Barbara meg én. Jenny eleinte ragaszkodott hozzá, hogy ő is velünk tart, de most biztos meggondolta magát. Meg is értettem valahol, mert én sem örültem volna, ha őt hívogatja – akármiért! – egy volt pasija napi szinten.
El is határoztam, hogy akár lesz gyerekem Barbarától, akár nem, Jennyvel többé nem vagyok hajlandó ezen veszekedni. Mire kidumáltuk és kisöröztük magunkat Robbal, el is határoztam, hogy bocsánatot kérek tőle, és elmagyarázom neki a miérteket.
Nem találtam viszont otthon. És ő üzenetet sem hagyott, nem úgy mint én, hogy hova is ment. Aggódni kezdtem, hogy talán egy kicsit elvetettem a sulykot, és most ihatom a levét.
Mindenekelőtt felhívtam. Fel is vette, és közölte, hogy csak a szomszédban van Lisánál. Megnyugodtam.
- És mikor jössz haza? – kérdeztem.
- Majd ha leráztad Barbarát – adott ultimátumot.
Kezdett elegem lenni az egészből. De ő fontosabb volt nekem, mint a „talán-gyerek”, ezért vettem egy mély lélegzetet, és megígértem neki, hogy lerázom. Egy perc múlva itthon is volt. És boldogan ugrott a nyakamba, hogy csókokkal köszöntsön. Meg mással is…
Másnap felhívtam Barbarát, hogy legyen szíves ezentúl máshoz fordulni tanácsokért. Nem tetszett neki, de bőven elég volt, hogy a szerelmemet győzzem meg arról, hogy csak ő kell és őt imádom, minthogy még Barbarát is én pátyolgassam.
Őszintén reméltem, hogy nekem van igazam, és a gyerek nem tőlem van.
Két héttel később együtt mentünk az „eredményhirdetésre”. Jenny – legnagyobb meglepetésemre – türelmetlenebbül várta az indulást, mind én magam.
- Miért vagy ilyen izgatott? – kérdeztem tőle, amikor a kórház felé tartottunk.
- Nem izgatott vagyok, hanem síkideg! – közölte, majd rágyújtott.
Legutóbb akkor láttam cigizni, amikor Barbara legelőször betoppant. A későbbiekben nem igazán szólt hozzám, sőt, a zaklatottságát csak fokozta, amikor várnunk kellett. Ráadásnak pedig ott volt Barbara is. Aki már a nyolcadik hónapban járt.
Bele sem mertem gondolni, mi van akkor, hogyha az eredmények őt igazolják. El is hessentettem az ilyetén ötleteimet. Csak vártunk…
(Jenny)
Vártunk, de túl sokáig. Nekem éveknek tűnt az a másfél óra, de a doki még nem volt sehol. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Idegességemben már az egész doboz cigit elszívtam, amelyet direkt a mai napra vásároltam. Rászokni nem akartam, de kellett valami nyugtató. Hatástalannak bizonyult.
Kimentem a mosdóba, hogy legalább némi hideg vízzel csillapítsam felborzolódott idegeimet, amikor Barbara utánam jött.
- Ne haragudj – kezdte, de oda sem figyeltem rá. – Nem akarom tönkretenni a kapcsolatotokat… - Na persze! – Csak szeretnék egy apát a gyermekemnek – a hagja elcsuklott a végén, majd egy halk sikkantást is hallottam.
- De miért pont őt?! – csattantam fel felé fordulva.
A látványtól a szívem is majdnem megállt. Barbara ott állt mögöttem egy tócsában.
- Mi ez? – nyögtem.
- Azt hiszem… Elfojt a magzatvíz… - dadogta.
- De még egy hónapod van hátra, hogy lehet ez?! – vitatkoztam vele, de közben az egyik székhez vezettem.
Most már ijedt is voltam, nemcsak ideges.
- Nem tudom – pityeredett el.
Hirtelen olyan védtelennek tűnt, hogy majdnem megsajnáltam. De csak majdnem.
- Hívok egy orvost – közöltem, és fel akartam állni, de a karomba kapaszkodott. Erősen.
- Ne, ne hagyj itt, kérlek – könyörgött.
Nem tudtam mit tenni, maradtam. Felhívtam Ricket, akitől alig pár méter választott el, hogy máris szülünk. A döbbenete tapintható volt a telefonon keresztül is.
- Hogy mi? – nyögte.
- Elfolyt a magzatvíz, az exed máris lebabázik! – közöltem vele megint, és egyre jobban utáltam a helyzetet, amibe keveredtem.
Egy pillanat múlva Rick rontott be az ajtón, a mobilt még mindig a füléhez szorította.
- Ismételd meg – mondta is bele.
Elfintorodtam, és a saját mobilomon kinyomtam a hívást.
- Láthatod – mutattam Barbarára, aki tovább pityergett. Aztán Rick legnagyobb meglepetésemre odaugrott hozzá, és tőle kérdezgette, hogy van. Nem tőlem, neeem, arra nem gondolt, hogy engem is felzaklathatott a helyzet, őt most csak Barbara és a baba érdekelte!
Fogtam magam, lefejtettem az alkaromról Barbara polipként rám tapadó ujjait, majd otthagytam őket egymásnak. Nem is vettek észre. Nagyon, NAGYON sok álmatlan éjszaka fog emiatt még járni Ricknek – gondoltam. És nem a végeérhetetlen szexmaraton miatt. Inkább az erkélyre zárom ki… Vagy a kádban hajthatja nyugovóra a fejét, mit bánom én.
Mivel a kocsikulcsokat én tettem el, és most a táskámban lapultak, fogtam magam, és beültem az autónkba. De nem hazahajtottam. Hanem ahhoz a klubhoz, ahova járni szoktunk. Bár még elég korán járt az idő – délután fél négy -, tudtam, hogy nyitva van. És direkt örültem, hogy nem is lesz körülöttem annyi ember.
Kértem négy felest Angie-től, majd az egyik boxba húzódtam nyalogatni a sebeimet.
A mobilom meg sem rezzent, nemhogy csörögni kezdett volna. Ezek szerint Rick nem hiányol – búslakodtam. Aztán feldühödtem.
Egy pár perccel és az előttem sorakozó felesekkel később a pulthoz indultam utánpótlásért.
Ott volt Tom is…
